Chapter 2

Meghoztam a második részt. Remélem már vártátok és, hogy elnyeri a tetszéseteket. Igaz, elsősorban magának ír az ember. :)

Üdv, Darcy xx.

Mihamarabb megvizsgáltak, majd gyorsan megnézték a leleteket. Nagyon nagy szerencsém volt. A doki kijött a kórteremből, megfáradt, megviselt fejjel. Teljesen megijedtem, nem tudtam, hogy mire véljem ezt az egészet. Közelebb jött, majd bátor hangon közölte velem a tényeket.
- Kisasszony. Van számára néhány biztató és kevésbé biztató mondanivalóm. Először is ön nem hajlamos a bőrrákra, így ennek a veszélyét teljesen ki kell zárnunk. Azonban olyan csúnyán leégett, hogy 3 napra még bent tartjuk, megfigyelésre, aztán hazamehet. - közölte velem a doktor úr.
Ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait teljes megkönnyebbülés futott végig rajtam. El sem hittem amit hallottam. Egészséges vagyok! Kár volt a feszkóért. Százszázalékosan megnyugodtam, még a hideg is kirázott a gondolattól. A doktor úr asszisztense bekísért a szobámba, ahol pár napig feküdni fogok. Nem lesz egy leányálom, azt elhihetitek. De kit zavar. Járhattam volna rosszabbul is.

Másnap reggel már hatkor tágra nyitottam a szemeimet; nem tudtam aludni. Rögtön jeleztem is az asszisztensnek, hogy hozhatna valami reggelit vagy üdítőt, mert az éjszaka folyamán teljesen kiszáradt a szám, no meg éhes is vagyok. Boldogan libbent be hozzám, de nem hozott enni. Elfogott a méreg. Mi az hogy nem kapok enni? Ez szemétség, ilyet nem csinálhatnak. Már majdnem kiabálni kezdtem vele, amikor közölte velem, hogy azt üzeni a doktor úr, hogy hazamehetek. Ilyen nincs! Azzal a lendülettel felpattantam az ágyikómból, magamra húztam a fekete szoknyámat, virág mintás haspólómat és a bakancsomat, majd az ajtó felé vettem az irányt. El sem hittem, hogy ezen is túl vagyok. Kocsimhoz értem, aminek vörösesbarna ülésén egy vörös rózsa várt. Nem tudni ki tette oda, vagy hogy mi volt a szándéka. Semmi kis cédulát vagy nyomot nem hagyott maga után. Ügyesen csinálta, ha ennyire precíz volt. Még most sem tudni ki volt az elkövető. Ez nekem máig rejtély maradt. Kinyitottam az autót a nyomógombos kapcsolóval, kitártam az ajtaját, majd könnyedén lehuppantam ülésére. Testem alázatosan belesüppedt a könnyen megmunkált, bőrhuzattal fedett ülésbe. Jobb volt, mint egy masszázsszékben üldögélni. Kényelem uralkodott el rajtam, annyira, hogy teljesen belefeledkeztem a külvilágba és annak dolgaiba. Öt perc belefeledkezés után észre is vettem mindezt, és gyorsan beindítottam a motort. Szép halkan búgott, nem zörgött, bár úgy gondolom ez elvárható volt a két éves Porshe-től. Finoman a gázra tapostam, és az útra tereltem járgányomat. Nem valami egyszerű jobb kormányos autót vezetni. Nem mintha nem szeretném Londont, csak mivel nem itt éltem ez nekem még mindig furcsa. Tienes-ben születtem, ott is nőttem fel. Ez egy kis városka Alaszka határán. Csupán 3000-en élnek itt, így mindenki ismer mindenkit. Sosincs felhajtás, mindenki kellemesen éli az életét, nincs rohanás, nincs tömeg. Teljes mértékben különbözik Londontól. Itt terek terekre halmozódnak, boltok boltok hátán, mondjuk el is kél; 10 millióan élnek csak a városban. Picadilly Circus, Trafalgar Square, Tower Bridge, Tower Clock benne a Big Ben, London Eye, a piros busz, a piros telefonfülkék és még sorolhatnám a nevezetességeket amik a turistákat idevonzzák. Itt nincs megállás. Mindenki rohan, az utcákon egymást tapossák az emberek, minden tele van szeméttel. Nagy szerencséd van ha az út mentén találsz egy szabad padot ebédidőben. Tienes ehhez képest az isten háta mögött van, alig tud róla valaki és az egyetlen amit ott nevezetességnek merek hívni az a Táncművészeti suli, na meg az öreg focipálya, ahol három havonta mindig van egy meccs. Otthon lenni mindig más érzés, mint itt. A házunktól nem messze van egy kisebb park, amit mi csak tölgyesnek hívunk. Mikor honvágyam van, mindig elmegyek a Hyde Park-ba. Igaz, ez sokkal nagyobb és zsúfoltabb, de legalább olyan érzéseket vált ki belőlem, mintha otthon lennék; ezért igyekezek most oda. Még útközben beszaladok a Starbucks-ba venni egy kávét. Szeretek oda járni, nem csak azért mert jó hely, hanem mert dolgozik ott egy helyes srác, Dylan. Nagyon kedves, helyes, jóképű, e mellett vicces és van egyénisége, nem úgy mint másoknak. Kicsit Harryre emlékeztet. Oh, ezt ki is hagytam. Biztos ismeritek a One Direction-t, nem de? Nap mint nap róluk ábrándozok 26 éves létemre. Úgy szeretném egyszer átölelni őket, de mint mindenki tudja nekem, ilyen átlagos lánynak ez soha nem fog megadatni. Persze a sok kis tizenévesnek teljesülnek a vágyai, mert a szüleik finanszírozzák, de mi sajnos ezt sosem tehettük meg és nem is fogjuk. Minden pénzt, amit keresünk édesapám kezeléseire fordítjuk, ugyanis komoly agydaganatot diagnosztizáltak nála, így nem tudni még meddig lehet köztünk. Annyi biztos, hogy a kezelések sem mentik meg őt, csupán meghosszabbítják az élettartamát. Így minden percet ki kell élveznie, és most én is ezt teszem. Leparkoltam Dylan Range Rover-e mellé, majd besétáltam a sötétzöldre festett ajtón. Leültem a pulthoz és rendeltem egy csésze finom kávét. Azonban Dylan nem volt ott. Szorongni kezdtem, vajon hol lehet. Egyszer csak valaki a hátam mögül megjelent és egy finom csókot lehelt az arcomra. Ő volt az, ki is lehetett volna más. Olyan illata van, amit ha megérzek csak egy mélyet lélegzem és talán még a szemem is lehunyom. Volt már, hogy éreztem hasonlót és csak járt a szemem, hogy hol lehet, de nem találtam. Egyszer úgy ölelt meg, hogy meg is simogatott; sokszor idézem vissza azt, mikor szükségem lenne rá. Úgy a szemembe tud nézni, hogy zavarba jövök tőle. Most is ez történt.
- Szia Dan. Mizu? Megint a Hyde-ba mész?- kíváncsiskodott Dylan.
- Szia! - mondtam kissé elcsukló hangon zavarodottságomban. - Igen, oda igyekszem, csak gondoltam előbb beugrok ide, úgyis dumcsizhatnák kicsit. Vagy netán zavarok?
- Ne viccelj, te sosem zavarsz. Hogy is kérdezhetsz ilyen baromságot?
- Jó, jó, csak már azt hittem valami baj van.- mondtam.
- Inkább te látszol olyan letörtnek. Minden rendben? Apukád jól van? Vagy megint Harryvel van valami? - faggatott Dylan.
- Hát apa, úgy ahogy megvan. Tudod, te is, hogy nem sokáig bírja. Szegénykém. Pont a minap végeztek rajta egy műtétet, de a daganatot még mindig nem sikerült eltávolítani rendesen. Folyamatosan visszanő, és ezzel nem lehet mit kezdeni.
- Úgy sajnálom, ne haragudj. És Harry?
- Jajj, ne is kérdezz róla. Hiszen tudod, hogy ő nekem olyan, mint több százezer másik lánynak. Soha nem fogok vele megismerkedni, soha.
- Ne mondj ilyet Dani. Rengeteg időd van, és még ő sem találtam meg azt akit keres, így bármi megtörténhet. De addig is itt vagyok neked. - majd elmosolyodott.
Nekem is arcomra fagyott a mosoly, mindaddig amíg meg nem láttam Dylan karján a karcolásokat és a vért.

1000! *o*

Nagyon szépen köszönöm az 1000 oldalmegjelenítést és emellett a 16 feliratkozót, úgy hogy még csak az első rész van kint!:) Nagyon meglepődtem!
Ennek örömére mihamarabb hozom a második részt, hogy legyen mit olvasni, még a szünetben is ;)

Puszii,
Darcy xx.

Chapter 1.

Meghoztam a várva várt első részt. Sok munkám volt vele, remélem elnyeri a tetszéseteket. Szerintem nem siettem el semmit sem, és így még nem sok minden derül ki. Mondjuk hosszabb lett volna, de akkor nem izgulnátok a következő rész miatt, nem lenne benne semmi érdekes. Bár elég rövidke, de már dolgozom a következőn.

Üdv.
Darcy xx.

Hűs szellő lebbenti meg göndör fürtjeimet, mialatt borsmenta ízű üdítőt szürcsölgetek. A Nap színeiben pompázva, káprázatosan ég; égeti a bőröm, olyannyira hogy már teljesen kipirult. Észre sem vettem, hogy tetőtől talpig vörös vagyok. Azt hiszem le kéne magam kenni valami napolajjal, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet. Föl is kelnék, de hát, hogy a francba?! Maradéktalanul rásültem a barna, fonott heverőre, amit még régebben vittem ki a kertbe, abból a célból, hogy ott majd kellhet. Talán jobban tettem volna, ha nem itt hallgattam volna a zenét; vagy legalábbis nem úgy, hogy közben elbóbiskolok egy időre. Most már mindegy is. Úgy vélem be kéne mennem a sebészetre, ott csak tudják mit kell ilyenkor tenni. Felkászálódok pihe-puha helyemről, majd a lépcső felé veszem az irányt. Miközben bandukolok befelé csodálom a kertet amit még anyuval és apuval varázsoltunk ilyen széppé. Mindenhol fák és bokrok dülöngélnek a nagy, nyári melegben, alattuk kis árvácskák játszanak a susogó szellőben. Ahogy továbbmegyek kicsi tujákat látok; egész picik, még csak a mellkasomig érnek. Friss, zsenge zöld leveleiket még nem bántotta semmilyen bogár, és az időjárás borúsabb oldalával sem találkoztak még. Maximálisan sértetlenek, nem úgy mint az én bőröm. E kis kóborlás után felmegyek a lépcsőn, kinyitom a szúnyoghálós ajtót és belépek az előszobába. Levetem papucsomat, amit trehányan csak a cipős szekrényre dobok; most legkevésbé sem érdekelt a rend. Besietek a fürdőszobába és a tükörbe pillantok. Borzasztó. Olyannyira visszataszító a látvány, hogy még én magam is kiábrándulok tőle. Azt sem tudom hol kezdjem. Az arcom olyan, mintha lángok ölelték volna egykor, a felső testem tűzvörös, és a lábaim sem büszkélkedhetnek mással. Talán a kezeim elfogadható állapotban vannak, jóllehet nem is érte őket olyannyira a Nap. Már csak azt kéne kitalálnom, hogyan megyek el odáig. Fürdőruhában mégsem mehetek, nem lenne illő dolog. Ámde ruhát sem tudok magamra húzni; elég fájdalmas lenne. Valamit ki kell találnom. Tudom már. Leveszem a fürdőruhát és előkeresem a pántos ruhácskát, amit még tavaly vettem Amerikában. Elviharzottam a szobámba, kitártam a ruhásszekrényemet. Minden volt ott, csak az nem amit éppen kerestem. Hogy is nézett ki? Azt tudom, hogy virágos volt, elől egy nagy margarétával díszítve, hátul ki volt vágva. Oh, meg is van. Végre. Totálisan felforgattam az egész helyiséget. Majd rendet is rakhatok, ha hazajöttem. Szuper! Aligha lesz kedvem hozzá. Amilyen hamar csak tudtam belebújtam a ruhába, felvettem egy kényelmes lábbelit, ami pont olyan helyen nem nyom, ahol égett a bőröm. Leemeltem a kocsikulcsot a fali fa-kulcstartóról és elindultam kifelé. Sebesen kisétáltam a kocsihoz, kinyitottam az ajtót, majd beültem, ami azt illeti elég nehézkesen, mert mindenem sajgott a fájdalomtól. Mihamarabb beindítottam és az ügyeletes kórház felé hajtottam. Miközben vezetek nem szeretem ha valaki vagy valami idegesít. Vagyis. Na jó, nem tudom, hogy mondjam. Utálom a lámpákat. Mikor sietek, tuti biztos, hogy akkor nem tudok rendes tempóban vezetni, valaki mindig telefonon keres, vagy éppen dugó van. A három közül egy biztos megtörténik. Elegem van, de nem baj, már mindjárt ott vagyok. Meg is érkeztem. Már csak be kell jutnom lehetőleg minél előbb a rendelő részbe, mert nem szándékozom itt tölteni az egész életemet. Besétáltam a kapun, de már is rosszul érzem magam; utálom a kórházakat. Minden fal nyilvánvalóan fehér, mint mindenhol. Utálom, ki nem állhatom. Olyan egyhangú, sivár, zord, és semmi szín nincs benne. Mondjuk nem is értem mi bajom van vele, hiszen kórházba nem egészséges emberek járnak. Fürgén bespuriztam a váróba, ahol szerencsémre nem volt senki. Ennek megörültem, mert ez azt jelentette, hogy bizonyára nem kell majd sokat várnom. Azonnal szólítottak, bementem, becsuktam magam mögött az ajtót. Ahogy a doktor rám pillantott teljesen kikerekedtek a szemei, majd helyre utasított. Először úgy gondoltam, hogy amiatt mert mondjuk jól nézek ki. Aztán kapcsoltam, hogy biztos, hogy nem, mivel rákvörös vagyok, így biztos hogy a rémülettől tekintett így rám.
- Jó napot kívánok! Mi történt kisasszony? - kérdezte harmincas éveiben járó férfi döbbenetes hangon.
- Jó napot! Ami azt illeti kicsivel tovább tartózkodtam a napon, mint amennyi ideig ez egészséges lett volna. - mondtam félve, mert biztos voltam benne, hogy le leszek cseszve.
- Igen, azt nagyon jól látom. Olyan minta leforrázta volna magát. Nem kis munka lesz ebből felépülni, de mindent megteszünk, hogy sikerüljön. Először kap egy kenőcsöt, amit naponta háromszor kell használnia, aztán majd meglátjuk. Minden estere ma bent tartjuk megfigyelésre. Muszáj tudnunk, hogy Ön nem bőrrákos, mert ha igen, akkor mihamarabb meg kell kezdeni a beavatkozást.
- Micsoda? Miket hord itt össze-vissza? Normális maga? Milyen okból lennék bőrrákos? - fakadtam ki teljesen. Nem is értettem magam, sosem voltam még ilyen. De most, hogy meghallottam, hogy akár bőrrákos is lehetek, teljesen kiakadtam. Még csak 17 vagyok. Ez nem történhet meg velem.

1. Díjam

Sziasztok:)
Még nem a fejezettel érkeztem, mert még csiszoltam rajta egy két dolgot, és csak ma gépelem be; emiatt elnézéseteket és türelmeteket kérem.
Azonban megkaptam várva várt első díjamat, amire valójában nem is számítottam, így meglepetéssel töltött el, mikor megérkezett róla az emailem.
Még egyszer köszönet érte Unknown-nak.

Szabályok:
- Írj 5 dolgot magadról.
- Válaszolj 5 kérdésre.
- Írj 5 kérdést.
- Küldd tovább 5 embernek.

5 dolog magamról:
- Nem szeretem ha átvernek, hülyének néznek, becsapnak; aki ezt megteszi velem nem jár jól.
- Imádok zenét hallgatni, zene nélkül nem tudnék létezni.
- Van egy kis Yorkshire terrier kutyám; egyszerűen imádom!
- Most fogok gimibe menni.
- Ez az első blogom. :)

Válaszom 5 kérdésre:
- Mi ad ihletet egy-egy fejezet megírásához?
- Van amikor csak úgy jön egy megvalósítható gondolat, vagy éppen egy saját tapasztalatom tudom úgy megfogalmazni, ami később részese lesz a történetnek. Legfőképpen mégis egy jó zene az, amiből ihletet meríthetek.

- Mit jelent neked az írás?
- Többet, mint ahogy az elején gondoltam. Itt nem csak az olvasóknak írok, hanem legfőképpen magamnak. Bármit írhatok, a lényeg hogy szárnyaljon a fantáziám. Elbűvölő, hogy mennyi mindenben segít az írás.

- Szereted a One Direction-t?
- Igen. Imádom őket! Mindennél jobban. Ha nem baj nem írok egy regényt, majd egyszer. ;)

- Kedvenc színed?
- Zöld. Imádom! Természet színe, és megnyugtat. Szerintem a legszebb szín a világon.

- Kedvenc férfi, női híresség?
- Férfi: One Direction, 5 Seconds of Summer
- Női: Kedvenc női hírességem nem igen van. :/

5 kérdésem:
- Miért kezdtél el blogot írni?
- Mi ad erőt neked a mindennapokban?
- Ki az akivel mindenképp találkozni szeretnél?
- Hogy vezeted le a feszültséged?
- Szereted a gombát?

5 ember, akiknek küldeném:
Aura
Tina Reed
Cinti Sallai
Hope Christina
Nikol

Helyzetjelentés!

Sajnálom, hogy eddig nem érkezett meg az első rész, de nyaralni voltam és nem igen jut időm a bloggal foglalkozni. Különösebben pihenni sincs időm, mivel egyik héten itt nyaralok, másik héten amott. Megpróbálom behozni a lemaradásom, ugyanakkor viszont nem szeretném elkapkodni; szeretném, hogy minden úgy legyen, ahogyan az a fejemben kialakult. Továbbá benne vagyok egy másik nagy munkában; blogot fordítok. Arra is időt kell szánni, persze ezzel a történettel is foglalkoznom kell, csak mostanában elég nehéz mindenre időt szakítanom. Remélem megértitek, hogy nekem is van magánéletem. Sietek az első résszel.

Puszi, Darcy xx.

Prológus

Itt vagyok a szülőszoba előtt. Félek. Nem tudom mi lesz. Könnyek potyognak végig hűs, fehér, porcelán tapintású arcomon. Remegő kézzel halászok elő egy zsebkendőt, hogy megtöröljem könnyes arcomat, miközben a félelem egyre inkább csak fojtogat; rettegek a gondolattól, hogy elveszítem a szeretteimet és hogy teljesen egyedül maradok. Egyre jobban úgy érzem, hogy nem fogom tudni végigcsinálni. Anyám eltűnt, Apám haldoklik, a szerelmem pedig elhagyott. Szipogva simítok végig gömbölyödő hasamon; nem tudom mi lesz. Mit hoz majd a jövő. Ezt kérdezem magamtól már egy ideje. Annyira félek, hogy még suttogni sem tudok. Szólítottak. Nem akarom elhinni, hogy ez mind velem történik. Nem kívánnék ilyet senkinek.

Ahogy figyelem kislányomat a fűben játszani, el sem hiszem, hogy mindennek már két éve. Az oszlopnak dőlök, mialatt le sem veszem róla a tekintetemet.
Nagyon szép kislány, nagyon szeretem. Nem tudnék élni nélküle. Egyedül lennék. Azóta anyám előkerült, de nem érdekli sem Rose, sem Én. Bár miért is érdekelnénk ha elhagyott minket mikor szükségünk volt rá. Azóta édesapám meghalt. Sosem felejtem el, mikor édesen becézgetett, szorosan átölelt, ha látta rajtam a szomorúságot. De elment. Most már az angyalokkal alszik. De jobb neki ott, fönt. Sajnos nem ismerte Rose-t, pedig ő a világ legcsodálatosabb kislánya. S ahogy őt nézem, akaratlanul is az édesapja vonásait vélem felfedezni rajta.